Igazán szerencsésnek mondhatom magam, amiért életem során többször is eljutottam Japánba, így nem csak a cseresznyevirágba borult Japánt ismerhettem meg, hanem különböző arcait is az országnak. Az elmúlt évben például a karácsonyi szezont és az újév első heteit töltöttem Yokohamában. Meg kell hagyni, a karácsony Japánban egyáltalán nem hasonlít a mi európai karácsonyunkhoz. Az üzletek ugyan tele vanna ajándékokkal, különös gonddal feldíszített karácsonyfákkal, a nagyvárosok pedig versenyt rendezhetnének hogy hol a legszebb a karácsonyi díszkivilágítás, mégis hiányzott a meghittség, az az izgalmakkal teli készülődés az ünnepre, ami nálunk megelőzi a karácsonyt. Hiányzott a karácsonyi vásárok forgataga, a forralt bor illata és még talán egy kicsit a hideg is, amikor jól esik egy bögre forró csokit vagy puncsot szorongatni a kézben és elmerengeni az égősorok fényében.

Karácsony napján újdonsült japán barátommal, Michivel, Enoshimába autóztunk és szemem-szám tátva maradt a kivilágított és feldíszített világítótorony láttán, ami magasan emelkedett ki a Sagami-öböl vizéből. Bár a nap már lemenőben volt, mi mégis úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a hegyet; kivilágított templomokat hagytunk magunk mögött, ahogy követtük a toronyhoz vezető ösvényt. Teljesen sötét lett, mire felkapaszkodtunk a hegyre. A világítótornyot egy káprázatos, fénybe borult mesekert vette körül, de sajnos az idő túl szeles volt, egy erősebb széllökés a mobiltelefonomat is majdnem kikapta a kezemből, amikor egy pár képet szerettem volna csinálni. A világítótorony egyik kávézójában melegítettük fel magunkat, egy-egy forró kávéval.

Kicsit ugyan furdalt a lelkiismeret, amiért Michit elraboltam a családjától éppen karácsony napján, de ő megnyugtatott, hogy Japánban a karácsony nem számít különösképpen családi ünnepnek, a fiatalok sokszor a partnerükkel vagy a barátaik társaságában töltik el ezt a pár napot.

A szilvesztert is másképp ünneplik, mint mi. A lármás, utcai felvonulások, hajnalig tartó tivornyák helyett a japánok inkább csendben köszönnek el az óévtől. Emlékszem, egy japán ismerősöm fényképet küldött az év utolsó naplementéjéről, amit a teraszáról szemlélt egy pohár bor társaságában. Meg kell hagyni, ennek is meg van a maga varázsa: csendben megköszönni az óévnek amit nyújtott és lélekben felkészülni mindarra, amit az új év tartogat a számunkra.

Japánban az újév első három napjában van az igazi ünneplés, az újévi ünnepség talán a legnépszerűbb ünnepek egyike. Ez a templom- és rokonlátogatások, ajándékozások ideje. Michivel mi is úgy döntöttünk, hogy január elsején Kamakura felé vesszük az irányt. Kamakura város egy 141 évig tartó korszak névadója a szamurájok történelmében, itt kezdődött el a császárt háttérbe szorító shoguni uralom. Vonattal mentünk és így megtapasztalhattam a zsúfolt tömegközlekedést; egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a vonaton, és bizony néha Michi karjába kapaszkodtam kétségbeesésemben, nehogy a le- és felszálló tömeg mgával sodorjon. Számomra Kamakura egy kedves hely, szívesen töltöttem itt az időmet, barangolva a sok buddhista templom és shinto szentély között. Sajnos a kedvenc templomom – aminek a hátsó udvarában egy kis bambuszerdőt telepítettek – zárva volt, így a másik kedvenc templomomat látogattuk meg. Meigetsu-in egy eldugott kis templom, kevesen látogatják, így zavartlanul tudtunk sétálni, madarakat és mókusokat etetni a kertjében, ráhangolódni a természetre.

Majd felkapaszkodtunk egy hegyre, aminek a tetején egy másik kis buddhista templom volt és elszürcsöltünk egy frissítő zöld teát. A távolban felcsillant a hófödte óriás, a Fuji is. Így történt, hogy az újév első napját egy barát társaságában, teát iszogatva és a Fuji havas hegycsúcsán elmerengve töltöttem. Szemlélve a hegyóriást, valahol mélyen átéreztem azt az áhítatos tiszteletet, amit a japánok éreznek iránta.

Majd később a Hachimangu szentély felé vettük az irányt. Az üzletek és otthonok bejáratát fenyőágak és bambusz dekoráció (kadomatsu) díszítette, a japánok ezzel üdvözlik a jó szellemeket hogy azok szerencsét hozzanak számukra az új évben. Feltűnt az is, hogy szinte minden ember egy démonűző, tollas nyílvesszőt (hamaya) cipelt magával és én is akartam egyet, annak ellenére hogy általában ezt gyermekeknek viszik és teljesen szokatlan, hogy egy felnőtt magának vásárol ilyesmit. (De mi más illene jobban a Nyilas horoszkópomhoz?) Megcéloztuk a hegytetőn álló shinto templom meredek lépcsőit, de nem jutottunk közelebb. Előttünk hosszú sorban kígyóztak az emberek, akik szintén fel akartak jutni a templomhoz. Szerencsére a nyílvesszőért elég volt átverekednünk magunkat a tömegen az út túlsó oldalára, ahol a templom szuvenírboltja állt.

Még maradt egy kis időnk sötétedésig, és nagy örömömre megtaláltuk – talán az egyetlen – forralt bor árust. De a forralt bornak a 15 °C fokban sem olyan íze volt, mint itthon. Figyeltem Michi arcát, ahogy udvariasan próbálta leplezni az értetlenségét, hogy vajon mi a csudáért lelkesedünk annyira ezért a túlfűszerezett, meleg borért itt Európában.

A nap fénypontja, az a bizonyos pont az i-re viszont az volt számomra, amikor megláttam a magyar zászló színeit egy kis húsárubolt hűtőpultjában. Magyar szalámit árultak egy ősi szamuráj városközpontban! Örömömben majdnem felborítottam az asztalt ahogy felugrottam a székről és azonnal vettem belőle egy párat, ajándékba Michinek, cserébe a felejthetetlen napért.

(Pár nappal később kaptam tőle egy üzenetet, hogy nagyon ízlett neki – jobban, mint a forralt bor.)