A mai napig élénken emlékszem életem első találkozására a japán kultúrával. Lehettem talán tíz éves, amikor az ősz hajú Ildikó néni, az osztályfőnök, összeterelt minket kettes sorba és beléptünk a városi sportcsarnok ajtaján. Ildikó néni szigorú fegyelmet követelt, amíg csendben végignéztük a különböző japán harcművészeti bemutatókat, mint például az aikidót és a kendót. A kiállításon a harcművészeti bemutatók mellett sok érdekességet láttunk, japán ínyencségeket kóstolhattunk meg és az én fantáziám mindeközben messzire kalandozott.

Néhányan a teremben a tradicionális japán ruházatot viselték, én akkor még gyerekfejjel keveset tudtam a világról, mégis a színes kosztümök magukkal ragadtak. Nekem ők nem egyszerűen japán emberek voltak, akik reprezentálták az országukat és a kultúrájukat, hanem szamurájok és gésák egy távoli országból, akik magukkal hozták a felkelő nap országának szellemiségét. Talán a Japán iránti rajongásom éppen azon a napsütéses tavaszi délutánon kezdődött.

Emlékszem hazafelé a buszon mennyire szorongattam egy pár fa evőpálcikát (a legáltalánosabbat amit Japánban minden szupermarketben, úgynevezett kombiniben lehet kapni) és milyen ámulattal meséltem anyumnak Japánról, amikor kérdezte, mi volt aznap az iskolában. Ki sem fogytam a történetekből, a fantázia keveredett a valósággal és olyan érzés volt, mintha az időben utaztam volna a szamurájok és gésák földjére. Azokat az evőpálcikákat sokáig a gyermekkori kincseim között rejtegettem egy dobozban az ágyam alatt és ott várták türelmesen, hogy egy nap beteljesítsék a sorsukat. Japán része lett a gyermekkori álmaimnak és valahol mélyen legbelül mindig is tudtam, hogy egyszer majd eljutok oda, bármi áron is.

Ha igazán őszinte akarok lenni, nem Japán ejtett rabul, hanem Japán a cseresznyevirágzás idején, amikor minden park rózsaszín virágfelhőben úszik. Ezek a piciny, törékeny virágok szorosan összefonódtak a japán kultúrával, elképzelhetetlennek tartottam, hogy az első utamat ne a cseresznyevirágzás idejére tervezzem.

„Hölgyem, kérem nyissa fel a sötétítőt, nemsokára megkezdjük a landolást.” a légiutas kísérő kedves hangja ébresztett fel mély álmomból. A 12 órás repülőút után sajgott minden porcikám, de már csak percek választottak el attól, hogy a gyerekkori álom beteljesüljön. Kíváncsian tekintettem ki az ablakon, de a sűrű felhők vattapamacsokként terültek szét alattunk és eltakarták Japánt a szemem elől. Éveket vártam erre az utazásra és leírhatatlan izgalom lett úrrá rajtam, ahogy egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy a nagy álmom valóra váljon.

A reptéren mindenki japánul beszélt körülöttem, szükségem volt egy kis időre, míg a fülem megszokta ezt a furcsa nyelvet. Leszállás után felkerestem a női mosdót. Ez volt életem első találkozása a TOTO toalettel és annak fűtött ülőkéjével és modern TV távirányítóra emlékeztető kontrollpanelljével. És ez az első tapasztalás előre jelezte, hogy Japánban minden kicsit máshogyan működik, még egy olyan egyszerű, hétköznapi használati tárgy is, mint a WC. Ne egy hagyományos WC-t képzelj el kétsebességes öblítőtartállyal, hanem egy komplex, high tech WC-t, a távirányítón különböző piktogramokkal, zöld és piros gombokkal a külöböző funkcióknak, mint a bidé vízsugarának szabályozása, meleg levegős szárítás vagy esetleg madárcsicsergés, ami a különböző altesti funkciók kínos hangjait hivatott elrejteni a hölgyek nagy örömére, és mindez különféle japán írásjelekkel kombinálva. Szégyen, nem szégyen, bizony eltartott egy ideig míg sikerült kiigazodnom rajtuk.

„TOTO, ez itt már biztos hogy nem Kansas!” és jót mosolyogtam magamon amikor kijöttem a mosdóból. (Nem mellesleg büszke is voltam magamra amiért a jó gombot sikerült megtalálnom és nem öblítővíztől átázott ruhában, csuronvizesen kellett elhagynom a repteret.)

Hetekkel később az erkélyen álltam és a felkelő nap első sugarai megjelentek a horizonton. Minden alkalommal, amikor felnéztem a rózsaszínes reggeli fényben tündöklő égboltra, olyan érzésem volt, hogy már jártam ott korábban. Szinte minden olyan ismerős volt. Nem az épületek falai és a város fényei, hanem a levegő illata és a folyó hullámai voltak ismerősek. Talán egy előző életből, talán csak a fantáziám által szőtt történetekből emlékeztem ezekre az érzésekre, ezt a mai napig nem sikerült megfejtenem. Ahogy végigsétáltam a parkon a reggeli ködben, megálltam egy pillanatra és hagytam, hogy az érzések magukkal ragadjanak. A fák rózsaszínű lombja sátorként borult fölém, és csak álltam ott a több ezer cseresznyevirág alatt. A park útjait is szirmok borították, olyan volt, mintha egy nagy, puha szőnyegen lépkedtem volna. Élveztem a reggeli csendet; ott voltam, ahová az álmaimban akartam eljutni és ez végtelenül boldoggá tett.

Nehéz elhinni, hogy egy Japánba látogató turista nem esik azonnal szerelembe az országgal. Mégis azt kell hogy mondjam, értek meglepetések – kellemesek és kellemetlenek egyaránt. Gondoltad volna, hogy amikor Japánba utazol, egy jakuzával fogsz baráti kapcsolatot kialakítani? Nem kerestem, ő talált meg engem. Vagy hogy a túlfeszített japán munkatempó a te napjaidat is képes megmérgezni? Hogy az általunk olyan udvariasnak vélt japánok nem is mindig udvariasak?

Rengeteget tanultam Japánról, japánoktól. Nem állítom, hogy mindent értek, de sok mindent máshogyan tapasztaltam, mint ahogyan az útikönyvekben leírják. Tanulni és nyitott szemmel járni a világban mindig is fontos volt számomra, és szeretnék másokat is erre buzdítani, mert így gazdagodunk igazán az utazásaink során.

Ha esetleg neked is vannak érdekes történeteid Japánnal kapcsolatban, oszd meg velünk kommentben, vagy ha bármilyen kérdés merül fel, írd meg bátran, ígérem, hogy a legjobb tudásom szerint válaszolok.